Semmit rólunk nélkülünk – így tüntetnek a magyarok Orbán idején

Új Egyenlőség

„Semmit rólunk nélkülünk” címmel jelent meg Mikecz Dániel új könyve, amiben átfogóan elemezte Magyarország utóbbi tíz évének civil életét, politikai mozgalmait, tüntetéseit. A szerzővel Bíró-Nagy András, az Új Egyenlőség szerkesztője beszélgetett.
Egyre több olyan könyv jelent meg az utóbbi években Magyarországon, melyek az Orbán-rezsimet elemezték – elsősorban politikaelméleti és politikai gazdaságtani szempontból. Mikecz Dániel, a Republikon Intézet vezető elemzője és a Társadalomtudományi Kutatóközpont munkatársa más szempontból vizsgálta az elmúlt időszak hazai közéletét. Mikecz könyvének célja azt bemutatni, hogy milyen hagyományai vannak a politikai részvételnek Magyarországon, és hogyan alakultak át a tüntetések, politikai mozgalmak az Orbán-rezsim tíz éve alatt.
Mikecz Dániel kiemelte, hogy az ellenzéki tömbön belül sokáig meghatározó volt a civilek és pártok közötti konfliktus. Ennek az egyik eredője a rendszerváltásig visszanyúló „civil ethosz”, ami morálisan felsőbbrendűnek tekinti a közjó elérését célzó, nem intézményesített aktivizmust a hatalom elérését célzó hagyományos politikával szemben. Ennek jó példája volt a netadós tüntetés, a civil szerveződés ebben az esetben is az ellenzéki politikai pártokkal való elégedetlenségből merített. A pártok és civilek közötti konfliktus azonban 2018 után enyhült: ekkor lett általános az a felismerés, hogy nem tüntetésekkel, hanem csak intézményesített csatornákon keresztül lehet megbuktatni a rendszert. Az Orbán-rezsimnek nem csak érdeke fenntartani a civilek és a pártok közötti az ellentétet, és általában véve a magyar társadalom politika- és intézmény-ellenességét, de maga a Fidesz is inkább mozgalmi politikát folytatott. Ennek példáját jelentik a könyvben is elemzett kormánypárti békemenetek, nemzeti konzultációk.
Míg a civil aktivitás és a tüntetéseken való részvétel szintje kifejezetten alacsony Magyarországon regionális összehasonlításban, addig a választásokon való részvétel kifejezetten magas. Akik mégis aktívak a választások között, például tüntetésekre járnak, azok általában magasabb iskolai végzettségűek. Meglepő módon ez egyaránt igaz az ellenzéki tüntetőkre és a kormánypárti békemenetek résztvevőire. A beszélgetésben bemutatott tüntetés-kutatás alapján a fiatalok a legkevésbé aktívak. Az iskolai sztrájkként induló klímatüntetések, és az egyetemisták mozgósítására építő „Free SZFE” tüntetések jelentenek csak kivételt az utóbbi évekből. Vagyis továbbra is a rendszerváltás alatt felnőtt korosztályok jelentik a tüntetések gerincét.
A Fidesz amellett, hogy a saját táborát folyamatosan mozgósítja, a Kádár-korszakhoz hasonló demobilizáló stratégiát folytat: a kollektív cselekvés, például a tüntetéseken való részvétel helyett az egyéni érdekérvényesítésre ösztönzi az embereket. Ez a fajta „társadalmi alku” Mikecz szerint megmutatkozik az Orbán-rezsim családtámogatási politikájában, de hagyományosan abban is, ahogyan a magyarok az egészségügyben és oktatási rendszeren belül is az egyéni megoldásokat keresik a közös érdekérvényesítés helyett.
A könyvben külön fejezet foglalkozik a koronavírus járvány alatti önkénteskedéssel. Általában a magasabb státuszú emberek nem csak politikailag aktívabbak, de jellemzőbb rájuk az önkénteskedés is. Ezzel szemben a világjárvány alatt a jótékony célú maszkvarrás jellemzőbb volt vidéken élőkre, a nőkre és az alacsonyabb iskolai végzettségűekre. Mikecz szerint ennek az egyik tanulsága, hogy érdemes újragondolni, mit is gondolunk a civil cselekvésről. Vagyis ha a formális szervezetek mellett a családi, baráti társaságon belüli tevékenységekre is odafigyelnénk, akkor kiderülhetne, hogy valójában nem feltétlenül annyira idegen a magyaroktól a kollektív cselekvés, csak informális hálózatokban valósul meg egymás segítése.
A vizsgált mozgalmak, tüntetések közül Mikecz Dániel a „Maradjanak a fák a Római-parton” mozgalmat emelte ki. A kutató szerint ez azért jó példa, mert az általános kormányellenes tömegtüntetésekkel szemben…