Bàntalmaz a kormányom.

Árnyék

A mai adás témáját egy olvasoi levél adja, amit közkinccsé is teszünk. Eddig is sok adásban foglalkozzunk azokkal a lelki folyamatokkal, amik a kivándorlás során ért minket, de most bőséggel volt időnk ezt kibeszélni.

“Ámulattal látom és hallgatom, hogy milyen jó az oktatás, milyen jó a covid- megoldás,  milyen jó az egészségügy, az érdekképviselet, a környezetvédelem, a demokratikus rendszer, a szomszédi viszony, a táj, a bürokrácia, egyszerűen MINDEN a Ti országaitokban és a barátaim választott hazájában is. Persze tudom, hogy nincs ez így, mármint hogy MINDEN, de ugye innen nézve nagyon könnyen tűnik úgy, hogy tényleg MINDEN MARHA JÓ.

Egyszercsak elkezd ez fájni, hogy milyen jó Nektek, hogy MINDEN olyan jó, itt meg minden milyen szar és innen nézve sokszor tényleg MINDEN szar és jajj, elkezdem magam és a többi itthon maradt szerencsétlent sajnálni.

Ekkor azért kiakadtam magamon, mert tudom, hogy mennyi minden nehéz Nektek is, bele tudok érzeni abba, hogy milyen nehéz lehet távol élni a hazánktól, az itteni szeretteinktől és nem értem, hogy mi és miért fáj nekem ebben. Főleg, hogy csodás, boldog életem van és egyáltalán nem jellemző rám az irigység, meg hát amúgy is? milyen primitív érzések ezek? És mégis azon kapom magam, haragszom magamra, nagyon haragszom a magyar emberekre, haragszom a 20 éves fiamra, aki a szar magyar egyetemre megy (az ország állítólag legjobbjára amúgy, mert olyan okos és ügyes és szorgalmas, hogy felvették a legmagasabb pontszámú államilag finanszírozott szakra) és nem külföldre, mert azt mondja, hogy ide született ebbe az országba és neki itt van dolga. És nem fél az egyetemtől, mert ha tényleg nagyon szemetek lesznek (erről híres ez a szak), mondja ő, akkor ott hagyja. HOGY MI VAN? Mitől ilyen laza és okos ez a gyerek? És mitől ilyen tudatos? Magamba szálltam és azt kutattam, hogy miért nem örülök, hogy itthon marad és láthatom, ölelhetem bármikor. A válaszom az volt, hogy féltem. Na, de mitől? Tettem fel magamnak a kérédést ekkor már a barátaimmal és a férjemmel beszélgetve. Arra jutottam, hogy attól féltem, hogy abuzálni fogják az egyetemen. Megalázzák, nem arra lesznek kiváncsiak, hogy mi tud, hanem arra, hogy mit nem. Hogy fájni fog a feje a sok éjszakázástól, az egyáltalán nem korszerű biflázásra épülő tanulástól… hogy ebben lesz része a méltó tanulási környezet helyett. És ő attól ilyen erős és elszánt- azon kívül, hogy fiatal, mert nem élt meg még abúzust az életében. (ez a luxus az életünkben,  hogy nem állami iskolába járatjuk a gyerkeinket ugyanis)

Ez az abúzus-motívum és az ehhez való viszonyulásom megismerése választ adott sok mindenre. Azt kezdtem el látni és lett ettől sokkal könnyebb minden, mert elmúlt a haragom és csak a tehetetlenségből adódó bánat ül már rajtam, hogy a magyarokat a történelem során sok ilyen olyan szintű abúzus érte, mígnem mi magyunk is abuzerré váltunk és erről soha senki nem beszél. Ahogy a németek állítólag ki tudták beszélni és meg tudták élni  a nácizmusuk terheit, mi ugye semmi ilyet nem csinálunk. Erőtlenek vagyunk bánatosak, kiszolgáltatottak, hagyjuk, hogy történjenek velünk a dolgok, ahelyett kezünkbe vennénk a sorsunkat, ilyen OV- féle képzelt megmentőkbe kapaszkodunk, bántjuk egymást… szerintem népünk és az egyes emberek karakterjegyei is teljesen hajaznak a bántalmazott emberek tünteire. Kutakodtam ezzel kapcsolatban és sok mindenkivel megosztottam a fenti agymenésemet. Ezt a cikket találtam, melynek szerzője pont erre jutott magyarok és a választott kormányunk kapcsolatát illetően, úgy érzem, világosabban benne van a lényeg, mint az én érzelgős soraimban. 

 Lehet ez egy lehetséges válasz a magyar nemzet ilyen-olyan állapotának okait kutatva?  milyen jó lenne, ha elkezdenétek arról is beszélgetni, hogy mi a szart lehet ezzel kezdeni. Mármint egy ilyen balsors feldolgozásával. “

Send in a voice message: https://anchor.fm/arnyek/message